Aviva napjai

Hogy őszinte legyek, még azt a kifejezést sem tartom túlzásnak, hogy egyenesen gyűlölöm az itteni szolgáltatót, mert amit ezek csinálnak, az már tényleg túl megy minden határon. Ha emlékezetem nem csal, október vége óta van fűtés, mert akkor kezdett hideg lenni. Bűbájos kis honlapjukon ki is írták, hogy a hideg időre való tekintettel korábban kezdődik a szezon. Én meg csak vártam és vártam, de valahogy eltelt két nap, és csak nem akart meleg lenni a radiátor. Akkor már igencsak idegesen felhívtam őket, hogy mi a búbánat van, miért nincs fűtés. Kijöttek, megnézték, megállapították, hogy tele voltak levegővel a radiátoraim. Kiengedték, mindenki boldog, lett fűtés. Három nap se telt bele, amikor azt tapasztaltam, hogy az összes radiátorban csobog valami, és mindegyiknek csak az első két-három bordája meleg, a többi jég hideg. Újabb telefon, újra kijöttek, levegős volt ismét, megint kiengedték, majd azzal a jó tanáccsal láttak el, hogy "nyittassam ki" a fűtést az alattam lakóknál is, akkor nem lesz gond. Merthogy ez szabályozós, aki akarja, az el is zárhatja. Azt mondták, ha kinyitják pár órára mindenhol, megszűnik a probléma. 

Nos, az alattam lakók szintén erre a problémára panaszkodtak, ugyanis ők kinyitották, de az övék is hideg volt. Alattuk meg nyugdíjaséknak nem akaródzott kinyitni egy órára sem. Ezt tudattam a szolgáltatóval, ahol a telefonálós hölgyike flegmán csak annyit tudott felelni, hogy ők akár naponta is kimehetnek, de ez nem az ő dolguk. Mégis kié akkor? Én fizetek, én kinyitom a fűtést, mégsincs meleg, másokat meg nem az én tisztem utasítgatni. Volt erre is válaszuk, azt állították, hogy amikor már nagyon hideg lesz, akkor úgyis beáll a rendszer, szóval ha máshogy nem, akkor így majd megoldódik magától is. 

Nem kevés idő úgy telt el, hogy legalább hetente hívtam őket légteleníteni, amíg meg nem untam, hogy jószerivel lebasznak, hogy miért nem vagyok egész nap otthon, hogy merészelek egyetemre járni, miért nem engedem be őket akkor, amikor ők ráérnek kijönni, meg mi az, hogy én megszabom nekik, hogy csak nyolctól délig jöhetnek, vagy csak déltől négyig, mert máskor nem vagyok otthon. Itt betelt a pohár, vettem csavarhúzót, meg olyan állítható fogót, láttam eleget, hogy kell csinálni, onnantól kezdve én légtelenítettem, épp olyan hatékonyan, ahogy a "szakember". 

Ettől függetlenül december közepétől január végéig majd' megfagytunk, mivel alattam egyetemisták laknak, akik természetesen hazautaztak ilyenkor, hiszen nincs tanítás, csak vizsgák. Nyilván a fűtést is elzárják ilyenkor, minek is fűtenének, ha nincsenek itt? Ebben csak az a pofátlanság, hogy én, mint legfölül lakó, jó magas szorzóval fizetem a fűtést, mert elvileg engem "körbe fűtenek", ezért nálam mindig meleg van, akkor is, ha én nem is kapcsolok fűtést. Aha, persze. 

Na most, igazából az van, hogy ha alattam akár elzárják, akár megnyitják a radiátorokat, hozzám jön fel a levegő. Remek. Történt egyszer, kb. két hete (már valamivel több is), hogy kölcsönadtam a fogómat és a csavarhúzóimat, ellenben este nyolckor arra értem haza, hogy jég hideg az összes radiátor. Az egész lakás is inkább egy jégveremre kezdett hasonlítani. Felhívtam a drága szolgáltatót, hogy most rögtön küldjön ki valakit, mert ez nem állapot, de ez az agyoniskolázott, megállapíthatatlan nemű egyed közölte velem, hogy nem küldhet ki szerelőt este. Továbbá azt ecsetelte nekem, hogy addig nem lesz nálam jó a fűtés, amíg mindenki meg nem nyitja a radiátorokat (ezt már hallottam párszor), de nem úgy, ahogy az elején mondták, hogy csak pár órára, hanem hogy beszéljem meg az alattam lakókkal, hogy egyáltalán ne zárják el a fűtést. Hát persze... Megkérdeztem, hogy akkor végül is mi a jó életnek van szabályozó, hiszen tudtommal pont arra találták ki, hogy ne kelljen akkor is fűteni, amikor az embernek nincs rá szüksége. Ha meg ez így nem működőképes, akkor minek van ez ide beszerelve? A kedves fiatalember/kisasszony azt a választ volt képes adni, hogy "hát... nem lett ez átgondolva, amikor beszerelték". Bazdmeg, és mégis kinek kellett volna ezt átgondolni, tán nekem?? Egy az, hogy akkor még nem is laktam itt akkor, na de a másik, hogy már bocs, de ők a szakemberek, nekik kellett volna ezt tudni! 

És ami a legdurvább szerintem, hogy ezt a meghatározhatatlan nemű egyedet megkértem, hogy minél előtt küldjön ide valakit légteleníteni, mert én nem tudom megoldani, erre ő ígéretet tett arra, hogy másnap dél és négy között kijön valaki és megcsinálja. Ezért én következő nap, ahogy délben hazaértem, négyig ültem itthon - pedig lett volna dolgom -, és vártam és vártam és vártam, de nem jött senki. Mellesleg megadtam a telefonszámom is, hogy hívjanak fel, ha van valami. Természetesen nem hívtak. De AZÓTA SE! Mondom, több, mint két hét telt el azóta! És se nem jöttek, se nem hívtak. 

Idő közben visszakaptam a szerszámaimat, megcsináltam, de ez így akkor sincs rendben. Ez nem az én dolgom lenne, és hát hogy van az, hogy én úgy fizetek ezért a szolgáltatásért (nem is keveset), mintha tökéletesen működne, miközben az egész egy nagy SZAR!

Szuper, a szerda nem lesz akkora szívás, mert csak egy órám lesz összesen, és végre valahára az az egy nem reggel nyolckor lesz! Sőt, az az egy, ami lesz, még ráadásul tök laza is, de érdekes, hasznos, viszont egyáltalán nem elméleti jellegű szeminárium, vizsga nem lesz, csak ott kell lenni. Na, legalább ennyi, ha már a többi nap olyan húzós, így a hét közepére pont jól is jön egy könnyebb nap.

Ellenben a pszichológia szigorlat már kicsit sem hangzik barátságosan, előre rettegek tőle. Mindegy, egyszer ezen is túl kell esni.

Mindjárt itt a csütörtök, ismét egy keményebb nap lesz, viszoooont ezen a csütörtökön végre kimozdulok egy kicsinykét. Kezdtem már megzeberedni a négy fal és a suli között. Szóval holnap vár rám egy jóféle csajos este a városban, ami már úgy rendesen hiányzott.

Amúgy sikerült ma rendesen lefáradnom, olyat szánkóztunk ma Pongráccal, hogy csak na :) Van itt nem messze egy eszméletlen jó domb, ezerszer jobb, mint ahol régen laktunk, az gyakorlatilag totál sík terep volt. Na hát ez pont nem olyan, igaz, kicsit gyalogolni kell hozzá, de megéri, mert marha jókat lehet csúszni. De azért jó lenne egy nagyobb szánkó, ez baromi kicsi, ketten már alig férünk el rajta, márpedig én is szeretek csúszni. Hétvégén folyt. köv. az tuti!

Ma egy óriási felfedezést tettem: baromi finom a teát forralt bor fűszerkeverékkel ízesíteni! Mondjuk nem kizárt, hogy erre nem én jöttem rá először, de tök mindegy. Mindössze annyi történt, hogy találtam itthon egy tasak ilyen cuccot, bor viszont nem akadt hozzá, de nagyon nagyon vágytam valami finom forró italra, így ez lett belőle. 

Eközben megkezdődött az új félév, eddig nem nagyon lehet okom panaszra, egész jó kis órák lesznek, bár némelyik elég keménynek tűnik. Olyan viszont egyelőre nincs, amire azt mondanám, hogy tuti kínszenvedés lesz bejárni. Hiper szorgosan jegyzetelgettem is az elmúlt két napban, már amikor volt mit írni, mert ugye az első hét mindig ilyen, a legtöbb tanár csak ledarálja, hogy mik a követelmények, tematika itt és itt, vizsga szóbeli/írásbeli, ennyi meg ennyi zh lesz a félévben, kell beadandó/nem kell beadandó, kutatás ennyi meg annyi fős csoportokban, stb. Amit rühellek - és némely oktató erre izgul -, hogy a legelső órán tesztet íratnak. MIÉRT kell ezt csinálni? Ilyenkor persze a francnak sem jut eszembe semmi, hiába hogy csak valami tök szubjektív hülyeséget kérnek. Máskor érdekes módon csupa ilyen dologgal van tele a fejem, de ha hirtelenjében rám parancsolnak, hogy írjam le, akkor nem akar sikerülni. 

Aztán, mivel február van, idén is vár ránk a busójárás, Mohács, jövünk! Tavaly voltam először, nem is értem, hogy maradhatott ki ez nekem idáig, állati nagy élmény volt! Nem is kérdéses, hogy idén is tervben van egy mohácsi kirándulás, utolsó napra természetesen, ami ebben az évben február 21-e lesz. Na mondjuk az az egy, ami nem hiányzik, hát a hazaút, távolsági busszal, az az eszetlen tömegnyomor, ami tavaly is volt. Gondolom ez idén sem lesz másként. Vaaaaagy kéne keríteni valakit, aki 1. tud vezetni 2. van kocsija/tud szerezni 3. hajlandó nem inni. Már ki is szemeltem erre valakit, csak nem tuti, hogy ő rá is fog érni. Óóóó, nem is utolsó nap, hanem a vasárnap az érdekes, ami 19-e. Na mindegy, ezt még addig eldöntjük, megszervezzük, megoldjuk. Valami csak lesz, de menni kell, mert ez az év egyik legjobb mókája, nagyon bírom a busókat :) Van annak valami perverz bája, hogy ijesztőre maszkírozott, nagybundás pasasok próbálnak elkapni, és minél jobban visong az ember, annál inkább megszorongatnak. 

Ma végre egy kellemes sms-re ébredhettem, megérkezett a pénzem. Rögtön a Lidl felé is vettük az irányt, jövő hét közepéig a kaján nem kell aggódni. Olyan kis rendes voltam, hogy még a napi menüket is megterveztem, ma például spenótos spagetti volt, holnap mustáros csirke lesz, holnap után húsleves és tészta, vasárnap spagetti citromos csirkével, és így tovább. Még suliba való ebédet is kieszeltem, mert hétfőn - ha lesz egyáltalán tanítás -, elég hosszú napom lesz, az meg fix, hogy nem veszem többet a büfében kapható méregdrága szendvicseket. Úgyhogy sütök szépen grissinit, készítek hozzá sajtos mártogatóst, és kész is az elvihető elemózsia. 

Hát a hóhelyzetre kíváncsi leszek, remélem lehet majd szánkózni. De azért ez a hatalmas hideg annyira nem fincsi. Azokról az emberekről nem is beszélve, akiknek nincs otthonuk, vagy nem tudnak fűteni. Gondoltam is rá, hogy jövő héten kéne vállalni önkéntes munkát, csak hát első sulihét, most nagyon nem kéne hiányozni, jócskán belenyúlik majd a délutánokba is, este meg... Hát Pongrác épp csak addigra gyógyul meg, most nagyon nem kéne még ide-oda cipelészni, na meg a szüleim se lelkesednének érte, ha most rájuk testálnám a gyereket. Pedig nagyon mehetnékem van, sajnálom, hogy most nem tudok menni. 

Különben várom már a jövő hetet, most aztán nagyon felkészültem a tanulásra! Sajnos ebben a félévben megint nem kapok tanulmányi ösztöndíjat, bár erről most aztán igazán nem én tehetek, ez szimpla szivatás volt, méghozzá nem is kimondottan az én személyemnek szólt, csak úgy hasraütésszerűen, valakit meg kellett szivatni, hát én pont beleestem a szórásba. Most elnézve az új órarendet, legalább annyi jó van benne, hogy csupán egyetlen eddig ismeretlen tanárral lesz dolgom (vagyis nem, kettővel, de az mindegy), a többivel már volt dolgom, és szerencsére nincs közöttük igazán olyan, aki arról lenne híres, hogy képtelenség nála jegyzetelni vagy figyelni. Azt hiszem, ezen múlik a legtöbb, mert sajnos aki nem tud megfelelően beszélni, nem képes összeszedetten magyarázni, annál a legérdekesebb tantárgy is unalmassá válik. Na ilyennel most remélhetőleg nem lesz dolgom, márpedig nálam a jegyzetelésen áll vagy bukik minden. Mások jegyzeteiből nagyon nem tudok tanulni, csak a sajátjaimra tudok hagyatkozni. Most csináltam is helyet a kis netbookon mindennek, az összes tárgynak megvan már a saját mappája, már csak rendesen jegyzetelni kell. Az meglesz. Szerencsére tanultam gépelni még a középiskolában, úgyhogy tíz ujjal vakon írok, méghozzá piszok gyorsan. Akár szó szerint leírom azt, ami elhangzik az órán - egyszer ezt meg is tettem poénból, kár, hogy nem raktam végül fel a közös jegyzetek közé, lett volna röhögés :)
Nagyobb baj, hogy a kisgépen fent van az Elfújta a szél, PDF-ben, és hát egy unalmas órán elég nagy a kísértés, mivel ez az egyik kedvenc történetem. Na jó, idén megpróbálok erőt venni magamon - mondjuk azért eddig sem az volt a jellemző, hogy egész órán olvasgattam, csak hát azért volt olyan óra, amin tényleg képtelenség volt figyelni.  

Másnak volt már ilyen? Bár persze biztos volt, csak nem tudom, olyan fura ez most. Lassan (de sajnos igen biztosan) 25 éves leszek, megfordultam pár iskolában és egyéb csoportosulásban. Ilyen helyeken az ember ugye gyűjt ilyen-olyan ismerősöket, vagy mondjuk akár barátokat/barátnőket is. Az  nyilván elég ritka, hogy valaki az általános iskolai barátnőivel felnőtt korában is ugyan olyan jó barátságban maradjon, hacsak nem mondjuk szomszédok, vagy később is egy iskolába jártak. Az viszont már merőben furcsa nekem, hogy a kisiskolás baráti társaságom tagjai a mai napig összejárnak, leszámítva engem. Na perszer persze, én másik gimnáziumba mentem. Azt se végeztem el időben. Mindegy is. Csak néha kicsit rosszul esik. Igaz, ha nem lenne Facebook, nem is izgatna valószínűleg. Bár, ha nem lenne Facebook, arról sem tudnék, ki ment férjhez, kinek lett gyereke, ki szerzett diplomát, ki lett doktor, ki lakik külföldön. Csak az szomorú egy kicsit, hogy kommunikáció mégsincs közöttünk. 

Na meg valljuk be, biztos irigy is vagyok, hogy sorra mennek férjhez a volt osztálytársak, csak én nem. Nem vagyok én az az elveszett gyerek, hogy én pasi nélkül ne álljak meg a lábamon, nem is sírom tele a párnámat esténként, amiért nincs a sarkamban egy férfi, csak azért ez olyan érdekes, hogy én valahogy egyáltalán nem is találkozom férfiakkal. Ahol rendszeresen megfordulok, ott csupa csupa lányokkal vagyok körülvéve. 

Aztán persze lehet, hogy az a bajom, hogy amikor én vártam babát, engem nem ugráltak így körbe. Jó, gyerekes vagyok biztosan, de most ez szöget ütött a fejemben. Úgy egy-két éve kezdődött, hogy az ismerőseim (vagy inkább volt ismerőseim) sorra kezdtek gyereket vállalni, ki tervezetten, ki nem, de mindegyiküknek kikerült Facebook-ra legalább egy ezzel kapcsolatos fotója vagy bejegyzése, alatta pedig a gratulálók népes tábora. Én ilyet miért nem kaptam soha? Ja, hát hiszen akkor még tényleg nem volt Fb. Vagyis volt, csak nem volt még ilyen elterjedt, én sem voltam még fent 4 éve. De valahogy amúgy sem volt ez. Miért? Mert 20 éves voltam akkor? És? Azért na, nem kiskorúként szültem, munkahelyem is volt, éltem már önállóan, szülőktől külön is, na meg mióta lettek ilyen konzervatívak az ismerőseim? Vagy úgy érezték, ezen nincs semmi gratulálnivaló, mert már a terhességem közepénél rezgett a léc az apuka alatt, és végül nem is maradtunk együtt? Attól még simán tudhatta mindenki, hogy nagy örömmel vártam a picurkám születését. Voltak persze olyanok, akik velem együtt várták, a kórházba is bejöttek meglátogatni, de ez a tömeges ováció nálam kimaradt. 

No meg itt nem csak a volt kisiskolás osztálytársakról van szó, akik között egyetlen egy személyt tudnék megnevezni, akivel azért évente egyszer még találkozni is szoktam, de azért jártam én középiskolába is. Lehet, hogy az a probléma, hogy ezt se úgy csináltam, ahogy mások. Nekem nem volt meg egy négy éven át tartó közösség, hiába lettem jóban sokakkal, de hol ide jártam egy évet, hol oda kettőt, hol amoda még egyet, és így belegondolva, egy sincs, akikkel tartanánk a kapcsolatot, a nagy barátság csak addig tartott, amíg a közös tanulás is. Pedig szép számmal voltak olyanok, akikkel iskolán kívül is csináltunk programokat. És ahogy azt a neten látom, ők egymással továbbra is jóban vannak, hasonlóan az általános iskolai osztálytársakhoz, csak innen csúsztam ki én megint. 

Itt vannak még az iskolán kívül szerveződött baráti társaságok. 15-16 éves koromban egy igen népes bandának voltam tagja, sok sok közös élményt gyűjtöttünk, rengeteget jártunk koncertre, lófráltunk az utcákon és tereken, csináltunk sok hülyeséget. Innen sokan teljes egészében eltűntek, ki felfelé, ki lefelé. Voltak, akik úgy szálltak ki az egészből, hogy "megkomolyodtak", azt hiszem valahol szégyellik is, hogy volt egy ilyen színeshajú, bakancsos korszakuk, mások nagyon csúnyán lecsúsztak, és már fiatalon alkoholistává, rosszabb esetben hajléktalanná váltak. Ezeket a fajta eltűnéseket meg is értem valahol, ez azt hiszem, azért természetes. Maradtak a "többiek", ők voltak a többé-kevésbé állandó társaságom úgy 19 éves koromig. Viszont ha jobban belegondolok, most már közülük is csak talán két ember van, akikkel tényleg baráti kapcsolatban vagyok, és vannak páran, akikkel néha nagy ritkán összefutok, na nem megszervezett módon, csak ha valami koncertre elmegyek. Az ilyen "koncertes haverokkal" azért legalább valami minimális kommunikáció megmaradt, de kb. elképzelhetetlen lenne, hogy egyikünk elhívja a másikat, hogy "te Jóska/Bözse, bemegyek a belvárosba délután, nincs kedved összefutni? Rég láttalak, üljünk be valahova egy kávéra/sörre, jó?"

Akikkel összejárok, azok az egyetemi évfolyamtársaim. Kialakult egy jó kis társaság, vannak, akik a "körön belül vannak", és vannak páran, akik még azon belül is külön helyen, szóval ilyen igazi jó barátoknak mondanám őket. Na de már most kicsit piszkál az a gondolat, hogy diploma után mi lesz? Eltűnnek majd? Ők is olyan fajta ismerősök lesznek, akikről a Facebook-on tudom meg, hogy férjhez mentek?

És akkor végül feltenném magamnak a kérdést: én rontottam el? Nekem kellett volna keresnem őket? Azt hiszem, nekem néhány évvel később kellett volna születnem. Most kéne még csak 18-19 évesnek lennem, annyi mindent máshogy csinálnék. Nem arról van szó, hogy valamit megbántam volna, mert nem. Csak a feltételek és a körülmények lettek mások az elmúlt pár évben. Akikkel mostanság jóban vagyok, ők amúgy szinte mind nálam fiatalabbak, legalább négy évvel, még a legjobb barátnőm is három évvel (na vele mondjuk pont nagyon régóta ismerjük egymást, ő az egyike a két embernek, aki abból a bizonyos nagy baráti társaságból megmaradt), és annyira nem lehet nem észrevenni, hogy nekik bizonyos téren már mennyivel könnyebb. Nem fiatalnak lenni lett persze könnyebb, csak valahogy azok a bizonyos körülmények tették kicsit könnyebbé az életet. Nekem ezek még nem voltak adottak. Most már persze élek velük én is, csak vannak dolgok, amikhez már késő. 

Na jó, ez már tényleg több a soknál... Ilyen tré januárt még nem éltem meg. Nekem ez eddig arról szólt, hogy ilyenkor kipihenem a félév, és főként a vizsgaidőszak fáradalmait, előtte elintézem az addig halogatott ügyeimet, és onnantól kezdve lehet egy kicsit lazítani. De hát nagyon nem ez van most. Szilveszter után még bőszen vizsgára készülés ment, Pongrác egy hétig ment oviba, aztán beteg lett, mert miért is ne. De oké, ez van, néha neki is szabad. Következő héten ment oviba, addigra én is végeztem a nyavalyás vizsgáimmal, nekiállhattam elintézni az ügyeimet, ezzel el is ment egy hetem. Na erre most megint úgy néz ki, hogy beteg lesz, ennyi taknyot ugyanis még az életben nem láttam. 

Most nyugodtan lehet mondani, hogy én vagyok a köcsög szülő, hogy igazából már nulla dolgom lenne, de vinném a gyereket oviba, de nem izgat, egyszerűen úgy vagyok vele, hogy félévente nekem is lehet pár nyugis napom, amikor reggel felkelünk, komótosan elmegyünk az oviba, aztán halál nyugalomban bevásárolok (amikor épp szükséges), majd hazajövök, netezek, olvasok, filmet nézek, na jó, közben a lakást is kordában tartom, aztán délután rohanás nélkül, mégis időben odaérek az oviba, aztán úgy jövünk haza, hogy már nincs itthon semmi tennivaló, én is kedvemre foglalkozhattam azzal, amivel addig szerettem volna, és akkor lehet minden félét csinálni. 

Hát ez most nagyon nem akar összejönni. Nem tudom, hétfőig mi változhat, szerintem az a takony, amelyik szombaton még dől az orrból, az dőlni fog hétfőn is, de én ugyebár hiszek a csodákban, néha be is jön a dolog. Csak azért na, jövő hétre is elterveztem már pár dolgot, amit meg kéne csinálni, és ha nem is kivitelezhetetlen gyerekestül, de nagyságrendekkel kényelmesebb lenne egyedül megoldani. Hétfőn példának okáért minden körülmények között el kell mennem a könyvtárba, visszavinni két könyvet (és akkor már kivenném a folytatást is), mert lejár a határidő. De ez csak az egyik, a másik, amiért be kell mennem az egyetemre, mert jelentkezni akarok egy nyelvtanfolyamra. Ezt persze e-mailben is megtehetném, de egy csomó mindent meg akarok kérdezni, és az ilyesmit jobban szeretem személyesen intézni, főleg ha már itt lakunk egy köpésre a helyszíntől. Na pont az ilyen kérdezősködős témához nem túl jó kísérő egy négyéves, akinek az egész rohadtul unalmas és semmitmondó. 

Na jó, arra az előbb említett csodára igyekszem kicsit rásegíteni, hátha... Úgyhogy most nyomatom a gyerekbe a kamillateát, a propoliszt, a mézet, a narancsot, meg minden egyéb ilyen csodaszert. Kíváncsian várom az eredményt. 

Hú, azért egy jó fürdő csodákra képes. Na meg a hajmosás. Már ezerszer jobban érzem magam, bár arra azért továbbra sem vállalkoznék, hogy az utcára kitegyem a lábam, de talán némi rendrakás lesz itt ma mégis. Anyukámat megkértem, hogy szállítson ide némi kenyeret, fájdalomcsillapítót meg cigarettát, és akkor el leszek látva mindennel. 

A cigiről jut eszembe, a napokban volt szerencsém kipróbálni egy ismerősöm e-cigijét, és sokkal cigiszerűbb, mint amire számítottam. Talán egy próbát megérne... Csak az ára... Tudom, persze, mennyit elköltök cigire, csak amikor kisebb részletekben adom ki a pénzt, nem tűnik annyinak. Illetve dehogy is nem, így is borzasztóan soknak tűnik, de azért mégse tízezer fölötti összeget adok ki naponta a kezemből. Vannak persze olcsóbb változatok is, csak hát gagyira nem szívesen költök, meg megjártam már párszor az ilyen "gazdaságos" verziókkal. És azért abban sem vagyok biztos, hogy ha vennék egy ilyet, akkor mindig csak azt szívnám, és nem vennék mellé rendes cigit is. De azért látok benne fantáziát. Talán hamar megtérülne az ára, még akkor is, ha nem helyettesítené 100%-ban a rendes cigarettát. Csak ehhez kéne valaki, aki ért hozzá, kipróbálta már ezeket, és az ő segítségével talán mernék is vásárolni. Arról már meggyőződtem a neten, hogy a mentolos ízről sem kell lemondanom, sőt, rengetegféle ízben gyártanak patront, illetve folyadékot. 

Így belegondolva, tényleg sok előnye van ennek a cuccnak, egyrészt anyagilag is, másrészt azért na, a cigi tényleg egészségtelen, még ha ez annyira nem is izgat. Viszont az már annál inkább, hogy az e-cigit bárhol lehet szívni, nincs füst, nincs szag. És ami plusz pont, hogy nincs az az ocsmány hamu, ami nálam örök probléma, állandóan csupa mocsok tőle a konyhaasztal, mert biza nagyon el tudok merengeni, és potyog mindenfelé. Büdös hamutartó sincs ebből adódóan, ami szintén pozitív. Na arról nem is beszélve, hogy e-cigizni az ágyban is lehet. Ugyanis kb. ez az egyetlen oka, amiért nekem a laptopom általában nem a szobában van:  mert ott azért nem gyújtok rá. Büdös lesz az ágynemű, potyog a hamu, és amilyen nyomi vagyok, ki is égetném. E-cigivel lehet viszont az ágyban hesszelve netezni, nem kell kimászkálni a konyhába. Szóval sok érv szól mellette. 

Ami ellene szól, az ugye egyrészt az ára, bár ez így nem teljesen igaz, hiszen, mint írtam, ha beválik, hamar megtérülne, idővel talán át tudnék térni kizárólag az elektronikus változatra. Viszont ami az én szemszögemből problémás, hogy bár azt írtam, rosszabbra számítottam, azért azt meg kell hagyni, hogy nem olyan erős, intenzív, mint a rendes cigi. Pedig akiét kipróbáltam, ő a legerősebb változatot használja. Persze biztos hozzá lehet szokni, csak ettől kicsit tartok azért. Meg hallottam olyan negatív véleményeket is, hogy kaparja a torkot, kiszárítja a szájat. Én ezt két slukk alapján nem tudom megítélni, de ha végül mégse jönne be a dolog, elég drága tesztelés lenne. 

Vége a vizsgaidőszaknak, hurrá! Legalább is részemről vége, kész az utolsó vizsgám is. Nem pont ehhez vagyok szokva, eddig olyan még nem fordult elő, hogy januárban is vizsgáztam volna, de most már végre tényleg nincs több májusig. Ez eddig jó.

Ami rossz: Pongrácom még az utolsó vizsgás héten beteg lett, szóval ovi nuku. Remek volt így tanulni. A hab a tortán, hogy mostanra, amikor már csak a lazítás következne, meg jöhetnék mehetnék, intézhetném a dolgaimat, hát na ná, hogy én is elkaptam. Amúgy általában senkitől nem kapok el semmit, de tőle minden nyavalyát összeszedek. Fáj a torkom mint a fene, nem tudok nyelni, és majd' szétmegy a fejem. Pedig már olyan jó dolgokat kitaláltam magamnak... El akartam kezdeni varrni tanulni, hát ez most elnapolódik. Az egyetlen, amit tényleg elkezdtem, az a vektoros rajzolás. Pár napja belefutottam a youtube-on néhány ilyen tutorial videóba, és kedvet kaptam hozzá. Elkezdtem fotó alapján rajzokat készíteni, az első végre el is készült, miután végre megértettem, hogy működik az Adobe Illustrator. Nem lett teljesen tökéletes, kicsit malac feje lett a leányzónak, de azért azt hiszem, menni fog ez, csak gyakorlás kérdése. Kissé nyomaszt a gondolat, hogy a 30 napos próbaverzió után hogyan tovább, de majd megoldom. Ha sikerül valami tényleg szépet csinálnom, felnyomom ide is, hadd dicsekedjek már én is egy cseppet. 

De azért na, annyira utálom ezt így, hogy beteg vagyok, amikor úgy vártam már a szerdát, az utolsó vizsgát, ami után végre azt csinálok, amit akarok. Úgy elterveztem, hogy csütörtökön kiganyézom az egész lakást, mert erősen ráfér, de aznap már kicsit fájt a torkom, gondoltam, inkább pihenek, és másnapra kutya bajom. Na hát nem így történt. Az volt az eredeti terv, hogy TEGNAP kitakarítok, rendet rakok, selejtezek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, ma este pedig egy barátommal filmet nézünk, pezsgőzünk, megünnepelve a vizsgaidőszak végét. Hát ennyit a takarításról meg a pezsgőről, marad helyette az ágyban hesszelés (szerencsére ebben Pongrác is többé-kevésbé partner), meg a meleg tea. Tudom, kéne bele tenni propoliszt is, az helyre tenne, de nem visz rá a lélek. Amikor először ittam propoliszos teát, még ízlett is, nem értettem, miért mondja barátnőm, hogy undorító. De amikor már harmadszor, negyedszer kényszerül rá az ember, hogy igya, hát tényleg nem kellemes. Hm, kéne valakivel hozatni Neocitran-t, ami ugyan nem gyógyít, de én csodaszerként tartom számon, mert finom, és jól is esik. Egyszer még pár éve az akkori háziorvosom nagyon lebarmolt miatta, hogy miért iszom, ha beteg vagyok, mert csak fájdalomcsillapítóval van tele, és ne várjam, hogy attól bármi is jobb lesz. De hát nekem az is elég, ha pillanatnyilag jobban érzem magam tőle, mást ezzel úgyse nagyon lehet csinálni, csak megvárni, amíg meggyógyulok. 

Na jó, most meg is szakítom a fetrengést, ki kell teregetnem, mert emlékezetem szerint legalább 4 napja nem mostam, csehül állunk tiszta ruhákkal. Utána meg asszem rajzolok egy kicsit, el ne vesszen egyetlen perc se a 30 napból.

Miért érzem úgy, hogy ha most elkezdenék tanulni, akkor rám dőlne az épület, elpusztulna tízmillió agysejtem és még a harmadik világháború is kitörne? Egyszerűen képtelen vagyok erre rászánni magamat... Amúgy is, mi az már, hogy nekem januárban tanulni kell? Nem ehhez vagyok szokva, eddig decemberre mindig letudtam az összes vizsgámat, most meg ez... hát nagyon barom módon jött össze. Fúj!

Olyan jó lenne ide valami hangzatos jóslatot rittyenteni az új esztendőre, de hát sajnos (vagy talán szerencsére) jósolni bizony nem tudok. Van egy-két tervem 2012-re, de semmi világmegváltó, egetrengető gondolat, csak apróságok. Most azt vettem a fejembe, hogy a vizsgáim után megtanulok varrni. Mármint rendesen, varrógéppel, szabásmintából. Öltögetni úgy ahogy tudok, ha nagyon megerőltetem magam, de ennél többet szeretnék. Az ötlet amúgy onnan jött, hogy anyukámnál vannak ilyen marha nagy díszpárnák. Az év első napján ott ebédeltem, aztán késő délutánig ezeken a nagy párnákon döglöttem, tévét nézve, kezemben a maradék gyerekpezsgővel, közben toltam be az arcba a rétest :) Akkor jött a gondolat, hogy milyen jó lenne otthon is ezt tenni, és mivel tévé van, gyerekpezsgőt tonnaszám árulnak a boltban, rétest is tudok sütni, csak a párna hiányzik, mert az tényleg nincs nekem. Vagyis oké, van, amin alszom. De ehhez a luxus kényelemhez kell bizony legalább 3-4 különböző méretű, jó kemény díszpárna, valami strapabíró anyagból. Szóval gondoltam, varrok én ilyet magamnak, aztán majd a cipzárt anyu bevarrja géppel, de egy egy párnát csak nem olyan nehéz kézzel megvarrni. Rá is kerestem a neten, hogyan kell ilyet alkotni, de aztán annyira jó ötleteket találtam, hogy egyre komolyabb varrnivalókat is felkutattam. Van azért ebben valami, anyukám is sok ruhát varrt nekem gyerekkoromban, meg saját magának is, és sokszor megcsodálták a cuccaimat. Most meg aztán pláne nagyon bírom, ha olyanom van, ami másnak nincs. És micsoda jó érzés lehet az, amikor megkérdezik egy jól sikerült darabról, hogy "Hol vetted?", én meg majd azt felelhetem, hogy "Én varrtam." Már csak az a bibi, hogy nem tudok még varrni. Na de majd a nagymamám! Anyukámat is ő tanította meg, szerencsére hozzám elég közel is lakik, nem kell a város másik végébe buszoznom (ez nagyon fontos szempont, tekintve, hogy nincs már bérletem), ééééés anyukámmal ellentétben a nagymama ráér! Szerintem örülni is fog neki, hogy megkérem, ebben biztos vagyok. Na de ezt szigorúan csak vizsgaidőszak után! Tekintve, hogy sajnos három vizsgám van még vissza az előttünk álló 9 napra. De utána kezdődhet a varróiskola, és ha tényleg bele is jövök, akkor valahonnan guberálok egy varrógépet is, bár ahogy az árakat elnéztem, ez nem olcsó mulatság, még használtan sem, ráadásul engem aztán az ilyesmivel marhára át lehet verni. 

További - talán fontosabb - célkitűzés 2012-re, hogy szakmát szerzek. Elvileg még a télen kezdhetem is a tanfolyamot, nyár végére meglesz a szakmám. Sajna ez a szokásos nyári "miért nincs nekem munkám" állapoton nem fog segíteni, de a 2013-as nyarat talán feldobja egy kicsit. Mert azért az tényleg nem állapot, hogy itt vagyok lassan 25 évesen (fujj, ezt de ocsmány volt még leírni is), és hivatalosan semmihez nem értek. Van egy érettségim. Na és, kinek nincs? Sőt, akinek nincs, annak általában van velem ellentétben valami szakmája, azaz egy papírfecnije arról, hogy mihez ért. Na nekem ilyenem nincs. És amíg a diplomámat meg nem szerzem, addig is jó lenne nekem is érteni valamihez, meg amúgy is, jó az, ha az ember több lábon áll. 

Aztán álljon itt egy újabb terv, ebben a hónapban, csak úgy próbaképp, el fogok menni életemben először kozmetikushoz. Korábban mindig úgy voltam vele, hogy nemár, hogy én sminkelésért fizessek, megy az nekem. Ez így is van, ezzel nincs gond. Abba viszont nem gondoltam bele, hogy a kozmetikus mást is csinál, illetve abba sem, hogy ezt a "mást" nem olyan horribilis áron szolgáltatja, mint ahogy én azt gondoltam. Szóval arra jutottam, ennyi még belefér, és igen is jár nekem, hogy havonta mondjuk kétszer kiszedessem a szemöldököm potom 400 forintért. Bár ez pont egy olyan dolog, amire tényleg nincs nagy szükségem, egyrészt, mert ki tudom szedni magamnak is, de ezt sem teszem, mert magától is egész pofás kis szemöldököm van. Viszont a strandszezonban nem lenne rossz néha gyantáztatni, tekintve, hogy a borotvával állati béna vagyok, és nem is valami tartós az eredménye. De ezt először inkább most, télen tesztelem, mert a fene tudja, hogy viselem én a gyantázást. Azt ugyanis tudni kell, hogy nem valami magas a fájdalomküszöböm. Na meg a bőröm sem igazán szereti, ha bántják. Úgyhogy ennek jobb most elébe nézni.

Kimondottan újévi fogadalmat nem tettem, egyrészt, mert ezeket úgyse tartom be, másrészt, mert eleve nem is szoktam rájuk emlékezni. Szerintem amúgy is minden egyes szilveszterkor nagyjából ugyan azt fogadom meg: elkezdek fogyózni, ezentúl mindig rend lesz otthon, jobban fogok tanulni, nem hagyok mindent az utolsó pillanatra, eljárok majd úszni, rendben tartom a jegyzeteimet, stb. Na, ezeket eddig sem tettem meg, eztán sem fogom, kár megfogadni ilyesmit. 

Amúgy a szilveszter iszonyú jól sikerült, talán az sem túlzás, hogy ez volt az eddigi legjobb. Egy olyan házibuli féleségben voltam, ahol összesen egyetlen embert ismertem (vele mentem), ettől tartottam is egy kicsit, de felülmúlta minden elvárásomat. Nagyon jó társaságba kerültem, mindenki halál jófej, nagyon jó zene volt, az alkoholfogyasztás pont optimális, a kaja állati finom, úgy hajnali háromig táncoltam, aztán irány "aludni", ehelyett ötig marháskodtunk, aztán alvás délig. Szóval tökéletes, számomra ilyen az ideális szilveszter. Egy negatívum (csak mert nehogy már, hogy én valamiben ne találjak hibát): olyan cigiszagú lett minden ruhám, hogy másnap azt hittem meghalok, hogy ezeket vissza kell magamra vennem. Hát ez van, igazából én tapsikoltam a legjobban, hogy végre egy buli, ahol nem kell kint fagyoskodva cigizni. Ez volt az ára. Nem baj, ennyit megért. 

Nemrég említettem, hogy lesz itt majd valami filmes poszt, vagy legalább is lista azokról a filmekről, amiket már láttam. Papíron szépen el is kezdtem összeírni őket, de azt hiszem, lehetetlen lenne még csak felsorolásszerűen is itt megjeleníteni őket, mert eddig közel 300 film került felírásra, és azok még bele sem kerültek, amiket nemhogy megnézni, de leírni is gáz lenne. 

Helyette legyen itt egy kis lista azokról, amiket még nem láttam, de meg fogok nézni. Ebben nagy segítségemre volt többek közt az "1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz" című könyv listája, de máshonnan is válogattam, illetve bekerültek olyan filmek is, amiket semmiféle filmes listán nem említenek, egyszerűen csak eldöntöttem valamikor, hogy meg fogom nézni őket, mert érdekelnek. A listát folyamatosan bővíteni fogom, és ha valami csoda folytán erre tévedne valaki, és beleolvasna az irományomba, örömmel venném, ha ajánlana is. Bármit, amit szerinte mindenképpen látni kell, mert olyannyira meghatározó filmtörténetileg, vagy mert úgy ítéli meg, hogy ezt aztán tényleg senki nem hagyhatja ki. Nem ígérem, hogy mindenre azon nyomban sort fogok keríteni, de idővel valószínűleg meg fogom nézni. 

Íme hát a lista:

Aranypolgár (Citizen Kane, 1941)  Ezt pár napja meg is néztem, és megmondom őszintén, nem mondom, hogy ez egy rossz film, de nekem nem lett a kedvencem. Talán valamikor visszatérek rá, lehet, hogy csak egyszerűen nem voltam a megfelelő hangulatban hozzá.

Szédülés (Vertigo, 1958)

Diploma előtt (The Graduate, 1967)

Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot, 1959)

Mindent Éváról (All About Eve, 1950)

Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo's Nest, 1975)

Annie Hall (1977)

A muzsika hangja (The Sound of Music, 1965)

Bonnie és Clyde (Bonnie and Clyde, 1967)

Kacsaleves (Duck Soup, 1933)

A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 1940)

Forgószél (Notorious, 1946)

Római vakáció (Roman Holiday, 1953)

Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany's, 1961)

Tükör által homályosan (Såsom i en spegel, 1961)

Madarak (The Birds, 1963)

Jób lázadása (1983)  Röviden: Megnéztem, imádtam, nagyon jó!

Amarcord (1973)

Volt egyszer egy Amerika (Once Upon a Time in America, 1983)

Kék bársony (Blue Velvet, 1986)

Távol Afrikától (Out of Africa, 1985)

Veszedelmes viszonyok (Dangerous Liaisons, 1988)

Casino (1995)

Az angol beteg (The English Patient, 1996)

Amerikai szépség (American Beauty, 1999)

Amélie csodálatos élete (Le fabuleux destin d'Amélie Poulain, 2001)

Szerelmünk lapjai (The Notebook, 2004)

Pillangóhatás (The Butterfly Effect, 2004)

A hitetlen (The Believer, 2001)

Lélekszakadva (Prendimi l'anima, 2002)

Sikeresen túléltem, hogy három napig tömtek, mint egy libát, szép lassan a hűtőből is elfogyasztásra kerül az összes maradék - sajnos mindent nem sikerült megmenteni, pont ami a leginkább fogamra való lett volna, az penészedett meg két nap után. A fa alatt viszont ott volt az álomszép bőrkesztyűm, amire szentül megfogadtam, hogy nagyon fogok vigyázni. Bár, talán kijelenthetem, hogy már kinőttem abból, hogy elhagyjam minden sálam, sapkám, kesztyűm, legalább is remélem, hogy ez így van. 

Pongrác is nagyon élvezte a Karácsonyt, sőt, idén már majdnem sikerült rávennem, hogy énekeljen velünk együtt a fánál, talán jövőre tényleg meg is teszi. Ami viszont idén rekord, hogy kapott egy szépséges nagy darut, magasabb, mint ő maga, és ami a csoda: még mindig egyben van! Pedig amúgy híres arról, hogy két perc után összetör mindent, erre viszont most nagyon vigyáz. A másik favorit a sínkészlet bővítése volt. Vonatőrült, mint a nagyapja, így nem is meglepő, hogy az ő jóvoltából bővül ünnepről ünnepre a favasút. (mondjuk milyen paradox már az, hogy FA - VASút :)) 

                                               

Most, hogy a Karácsonyt nagyjából kipihentem, lassan készen is állok a Szilveszterre. Idén kérdéses volt, hogy egyáltalán megyek-e valahová, de aztán megoldódott a dolog, Pongrác a Nagyinál "bulizik", én meg... hát szóval ez egy jó kérdés. Ötven-ötven százalék, hogy ez a Szilveszter marha jó lesz, vagy a legpocsékabb, amin valaha részt vettem. Van énnekem egy amolyan igazi "legjobb fiúbarátom", ahogy ezt mostanában mondani szokták, megkülönböztetve más pasiktól, akik csak úgy haverok. Régen szilvesztereztünk már együtt, szóval ezt idén pótolni fogjuk. Az első állomás még itt lesz, szinte a közvetlen szomszédomban, aztán 1-2 óra múlva (szóval majd ha én azt mondom, akkor) átmegyünk a mellettünk lévő városba - bár én konzekvensen falunak hívom, most már csakazértis. Ott lesz valami házibuli, ahol az ég világon senkit sem ismerek. Na erről van szó, hogy lehet, hogy baromi jó lesz a buli, de az is lehet, hogy pocsék. Nem vagyok az a fajta, aki elzárkózna az ismerkedés elől, sőt, elég nyitott vagyok mások felé, de az ilyesmi akkor is elsülhet nagyon bénán. Ez még valójában nem is lenne akkora tragédia, csak hát onnan még csak haza se tudok jönni, ha nyomi a buli, majd csak másnap. Oda még oké, mert kocsival megyünk, de Pista barátomtól azért csak nem várhatom el, hogy egész éjjel ne igyon. Nekem meg ugye se kocsim, se jogsim, úgyhogy ez tökmindegy. De oké, optimista leszek, jó lesz a buli. Szerintem a legrosszabb szilveszteri bulikon már régesrég túl vagyok, úgyhogy túl nagy meglepetés nem érhet. 

Nagyon kíváncsi vagyok rá amúgy, hogy mit hoz számomra 2012. Tudom, persze, nem a naptári éven múlik semmi, meg különben is, annyi más időszámítás van még a világon, ez is csak egy kijelölt nap, na de akkor is, az ember hajlamos egységekben gondolkodni - én legalább is igen -, és nagyon érdekel, ebben a következő egységben mi fog történni. Bár én most tényleg nem számítok túl sok mindenre, az lesz, ami eddig is volt. Gondolom én. Egyetem, tanulás, pocsék nyár (azaz munkakeresés, és munkát nem találás, nyaralásra nuku pénz), ősztől ismét tanulás, szóval szerintem semmi extra nem lesz. Mármint nincs semmi előreláthatóan, ami változtatna a dolgok megszokott menetén. Aztán persze sosem lehet tudni, de úgy belegondolva, velem mostanában nem igazán történik semmi. Arra még várni kell úgy kb. 2 évet, hogy valami igazán nagy változásról számolhassak be, mivel akkor fogom (remélem) kézhez kapni a diplomámat, és akkor aztán kezdődik a nagy kaland, a költözés külföldre, munkakeresés, lakáskeresés, stb. Na jó, a diákhitelt visszafizetni is bőven elég nagy kaland lesz. De ha a terveim bejönnek, talán még ezt sem úgy fogom megtenni, mintha a fogamat húznák. 

Lényeg a lényeg viszont, hogy magamat is beleértve, mindenkinek nagyon boldog és sikeres 2012-t kívánok!

 Micsoda gyönyörűséget találtam ma, komolyan, erre nincsenek szavak!! Ez egyszerűen meseszép! 

Később meghallgattam szöveggel is, úgy sem rossz, de ez, hát ez mesés...

 Volt egyszer (az üveghegyen túl) egy film, amit még nem láttam sosem. Csak valaha, az ősidőkben, amikor még ilyesmi gyakorta fellelhető volt a háztartásokban; a tévéújságban olvastam az ajánlóját. Úgy 12-13 évesen talán. Nem szenteltem neki túl nagy figyelmet, csak egyszerűen elolvastam, gondolom tetszett a kép, ami hozzá volt, vagy már nem is tudom. Fura egy memóriám van, több, mint tíz évvel később is eszembe jutnak a számomra akkor teljesen érdektelen dolgok, bezzeg vizsgán olyan üres az agyam, mint az államkassza. 

Szóval, eszembe jutott úgy egy hónapja ennek a filmnek az ajánlója, amit kiskamaszként olvastam, de ellentétben az akkori önmagammal, most már nagyon is érdekesnek találtam. Egyetlen fontos adat hiányzott az emlékeim közül: a film címe. Így kissé bajos a dolog, mert hiába próbáltam mindenféle módon rákeresni a filmre, nem találtam. 

Aztán eljött a mai nap, ami eleve jól indult, mert végre be tudtam lépni egy általam igen nagy becsben tartott oldalra, és az adatbázisban keresgéltem kulcsszó alapján ezt-azt, amivel így vizsgaidőszakban agyonüthetném az időt, és egyszer csak hoppá, ismerős filmcímre lettem figyelmes. A címe: Isten nagy, én kicsi vagyok. Na mondom, ejj ejj, de ismerősen hangzik, hát ez csak nem az? Gyorsan kikattint, leírás elolvas, és de, ez bizony az a film! Fogalmam sincs, hogy milyen lesz, még éppen jön lefelé, de nagyon kíváncsi vagyok. Hát ennyit arról, hogy én este szociálpszichológiát fogok tanulni. Na jó, azért azt mégis csak kéne... Mily kár, hogy ezzel egyidőben a Mafia II-t is elkezdtem leszedni, ennek csúfos vége lesz. 

De ne térjünk el a tárgytól. Eme szerencsés rátalálásról jutott eszembe, hogy érdekes lenne számba venni, hány filmet is láttam eddig, és ezek közül melyek voltak azok, amikre azt mondtam, hogy "nahát, ezt megérte megnézni", vagy "ez annyira tetszett, hogy többször is megnézem", avagy "ezt soha többet nem akarom látni, és vessük máglyára mindazokat, akik részt vállaltak a létrejöttében". Híres vagyok arról, hogy bármi ilyen ötlet bevillanásakor megrohamozom a papírboltot, és veszek egy A4-es, franciakockás spirálfüzetet, kinevezem ilyen-olyan katalógusnak, "iktató füzetnek", jegyzéknek, vagy hasonlónak, és elkezdek veszettül firkálni bele. De arról is híres vagyok, hogy dolgom végezetlenül eltűntetem ezeket a füzeteimet, így aztán sosem fejeződik be, amit elkezdtem. Ezért gondoltam arra, hogy ezt itt, helyben is lehetne, a laptopot csak nem fogom elvarázsolni sehova, a blog.hu címét meg tán csak nem felejtem el. Problematikus viszont, hogy ebben a formában, hogy nem csak magamnak írom le, hanem akár más is láthatja, illene a filmek címe mellé valamit odabiggyeszteni arról is, hogy mi történik benne, és hogy mit gondolok róla. Csak éppen nem születtem filmkritikusnak, és hiába húztam két félévet kommunikáció- és médiatudomány szakon, újságíró sem vagyok. Ha én egy filmet megpróbálok pár mondatban ismertetni, annak a végeredménye nem lesz rövidebb, mint maga a film. Valahogy nem vagyok képes kivonatolni, egyszerűen leírni egy több órás cselekményt. Arról már nem is beszélve, hogy abban az esetben, ha egy számomra nagy jelentőséggel bíró filmről akarnék írni, hát meg se mernék próbálkozni egy rövid összefoglalással, mert úgy érezném, mintha bármely vallás szent könyvét próbálnám "rövidített változatba" átültetni, ami ugye elég profán dolog lenne. 

Ezért úgy döntöttem, megmaradok egyelőre a kockás papírra vezetett listánál, csak hogy egyáltalán lássam, milyen filmekkel is volt már eddig dolgom, webes megjelenítés esetén meg jó szolgálatot tehet az IMDB vagy a filmkatalogus.hu rövid leírásának felhasználása, véleményem viszont úgyis van mindenről, úgyhogy abban nem szorulok segítségre. 

Szóval a napokban várható egy hosszabb lélegzetvételű filmes listának az első része (talán az utolsó is, magamat ismerve), bár idővel eléggé csehül állok, de írni azért mindig tudok, ha kell, ha nem. Igaz, itt kicsit többről van szó, mint amit most csinálok, hogy csak leülök, és az ujjaim automatikus mozgása által valami félig értelmes textust próbálok létrehozni, de egye fene, megpróbálkozom vele. Végül is nekem édes mindegy, hogy mit nem olvas tőlem senki, hiszen ahogy látom, olvasóm ezidáig így sincs, aztán meg úgy se lesz. Bővel kielégít, ha magamnak írhatok, abban a tudatban, hogy akár más is olvashatná, esetleg egyszer még fogja is, ha a gugli kidobja valamire találatnak, és még ha nem is adom meg a választ a kérdésére, de lesz olyan ráérős, mint én szoktam lenni, és esetleg elolvas egy egész postot. 

 Négy éve még nem hittem volna, hogy egyszer eljön az az idő, hogy hétvégén addig alhassak, amíg szeretnék. De most végre úgy tűnik, ez a reggel 6-kor, 7-kor kelős korszak lezárult. Az elmúlt évek során az volt a menetrend, hogy mindegy milyen nap van, legkésőbb hétkor akkor is ébresztő van. Eleinte persze a kaja volt a központi téma ilyenkor, meg a peluscsere, később meg egyszerűen csak az, hogy ha Pongrác ébren van, akkor más sem alhat. 

Szóval hajnali ébresztés menetrend szerint, öltözés, peluscsere, reggeli, aztán játék, beágyazás, miegyéb. Ahogy azt a rendes anyucik szokták. Megmondom őszintén, én ezt marhára rühelltem. Hogy aludni csak akkor lehetett annyit, amennyire igényem volt, ha néha néha Pongrác a maminál volt, bár rendszerint azért volt ott, mert mulatni mentem valahová, ebből adódóan jóval később kerültem ágyba, mint amúgy szoktam, és nem is keltem utána valami fitten. 

Na de most aztán... :) Már több hete tart az az állapot, hogy egyrészt Pongrác sem kukorékol már hajnalban, mert 9-ig simán alszik ő is, de ha fel is kelt, nem válik elsődleges céljává, hogy engem felébresszen. Elég egy kicsit hessegetnem fél kézzel, és már veszi a lapot, aztán remekül el tud játszani ameddig csak szükséges. Megeshet, hogy lusta dög vagyok, de nem érdekel, annyira jó érzés szombaton 11-ig aludni :) Ez már csak azért is fura, mert korábban sosem aludtam ennyit. Mármint még Pongrác születése előtt. Bármilyen későn is feküdtem le, bármennyire is buli volt előző éjjel, már az szenzáció volt, ha 10-ig aludtam, de általánosságban 9-kor már mindig fent voltam. Úgy látszik, most pótolom az elmúlt 4 év kimaradt alvását. Hát, ha ilyen ütemben haladunk, ez el fog tartani még egy jó ideig :)

 Nagyon beparáztattak ezzel a vizsgával korábban, ehhez képest ÖTTTTÖÖÖS!! Amit kellett, azt tudtam (és nem, még véletlenül sem a harmadik utas politikát húztam!), ameddig tudtam, leírtam, igaz, még a negyedéig se jutottam, már mehettem is ki, elmondtam, kaptam még két kérdést, azokat is tudtam, és már be is van írva, hogy JELES :) 

Így decemberre már csak két vizsga maradt, ráadásul azok elvileg igen lazák lesznek, a gond csak ott van, hogy persze két egymás után napon, ráadásul hétfő-kedd. Hétvégén tanulni? Nemár... Oké, elvileg számíthatok némi gyermekmegőrzésre, úgyhogy lesz időm belenézni a cuccba, hogy legalább arról fogalmam legyen, hogy mi ez egyáltalán. 

Aztán végre kezdődhet a lazítás (vagy legalább is valami olyasmi), viszont januárban még két vizsga vár rám, ami mondjuk marhára nem hiányzott, szeretem decemberben letudni ezeket, de idén valahogy nagyon hülyén jött ki a lépés. 

 A teljesség igénye nélkül, szemezgessünk egy kicsit abból, amit még hallgatni szoktam. (Igen, továbbra is itt csüngök tanulás helyett.)

Kb. 12 éves korom körül szerettem bele Björk zenéjébe, és azóta is előkelő helyet foglal el nálam. Nem tudom rá egyszerűen azt mondani, hogy egy énekesnő, ő egy művész. Hihetetlen, hogy hogy tud ennyire sokszínű lenni, hogy képes mindig valami újat mutatni.

Ami jó, az jó. Maradjunk ennyiben :)

Egyike azoknak a számoknak, amikre meg szoktam őrülni, amikor senki se lát :)

Általános iskola óta időről időre előkerül nálam, egyszerűen JÓ!

Durvuljunk be egy kicsit, íme egy nagy kedvenc a tarajos korszakomból.

És akkor ugyanebből az érából egy másik kedvenc, ami mostanában gyakran előkerül.

Végezetül nem maradhat ki a Rotfront. Hatalmas élmény volt ezt a zenekart felfedezni, azóta is vadászom, mikor juthatok el egy koncertjükre. 

És akkor most már tényleg folytatom a tanulást!

Egy az, hogy a nem-alvástól valóságos élőhalott vagyok, de ezen túl tudnám tenni magam, mert minden évben kétszer eljön egy ilyen fázis az életemben. De azért az már több a soknál, hogy minden reggel úgy kelek ki az ágyból, mint akit a kivégzőosztag elé hívnak. Sajnálatos módon pont az ággyal szemben áll a tükrösszekrény, így napról napra megcsodálhatom, milyen épületes látványt nyújtok ilyenkor. Na jó, az elejét még nem szoktam látni, de a fázisok a következőek:

1. Ébresztő megszólal (először), Aviva megnyikkan, átfordul a másik oldalára. Ébresztő elhallgat (egy idő után).

2. Ébresztő megszólal (másodszor), motyogás: "jó jó, csak maradj csendben egy kicsit kérlek". Visszaalvás. (Ilyenkor szoktam ötperces hülyeségeket álmodni - ma reggel Matisyahu-t kérleltem, hogy növessze vissza a szakállát.)

3. Ébresztő megszólal (harmadszor), ilyenkor jutok el odáig, hogy egyáltalán a Szundit lenyomjam, így nyerve három perc csendet - kivéve amikor hanyattfekszem, és "de jó ez a szám, hallgatom egy kicsit csukott szemmel"-megfontolásból visszaalszom, ebben az esetben az ez után következő összes pont sztornó. 

4. Ébresztő megszólal (negyedszer), Aviva hasra fordul, fejét felemeli, vinnyogó hangot hallat.

Ébredés a következőkre történik:

1. Próbálkozás:

2. Próbálkozás:

3. Próbálkozás:

4. Próbálkozás:

5. Egy láb a padlón, test többi része az ágyban, nyúlkapiszka a telefonért, kedvenc szám megkeresése résnyire nyitott szemekkel. Két láb a padlón.

Az a bizonyos kedvenc szám, ami nélkül nem indulhat el a reggel:

(Igen, tudom, hogy már szinte beteges módon lekorlátozódik a hallgatott előadók listája, pedig tök komolyan mondom, hogy mást is szoktam hallgatni, csak reggel nem nagyon tudok mást elviselni, leszámítva a No milk today-t.)

6. Felülés.

7. Azzal a lendülettel újra vízszintesbe kerülés, majd lassú és megfontolt mozdulatokkal lecsúszás a padlóra.

8. A padló hideg. Nagy nehezen sikerül megállni két lábon.

9. A létező összes felületnek nekidőlve tántorgás a fürdőszobáig, fogmosás. Ennek a közlekedési módnak számos púpot és sok színes foltot köszönhetek.

10. Konyha, laptop bekapcsol. Facebook.

11. Pongrác észreveszi a mozgolódást, átteszi székhelyét a nagyágyba. Nehéz ellenállni a kísértésnek, de kibírom, hogy ne feküdjek mellé. 

12. Még mindig nem teljesen kinyílott szemekkel (kb. egy óra, mire kinyílnak rendesen, addig erősen ázsiai kinézetem van) ruhák vadászása szekrényből, szárítóról, egyéb lelőhelyekről. Mindez az aktuális időjárási viszonyok ismerete nélkül, majd ablakon kinézés után újratervezés.

13. Úbakker, negyed kilenc, és még mindig nem vagyunk készen!

Ami pedig a veszélyes kreativitást illeti:mikor máskor, mint ilyenkor, de felébredt bennem a művész, és nekiálltam sókerámiázni. Olyan mécsestartóim, ajtódíszeim és medáljaim vannak már, hogy arra szavak sincsenek :) Egy gond van: ez a hirtelenjött kreativitás a vizsgaidőszak végeztével törvényszerűen elmúlik. Így született tavaly egy megkezdett regényem (amit már sosem fogok befejezni, mivel azóta a laptopom tartalma többször is megsemmisült), előtte pedig mindmáig a szekrény mélyén leledző, soha el nem készülő patchwork takaró. 

Az is tuti, hogy ilyenkor főzök és sütök a legjobban... A ma esti marhahúsos savanyúkáposzta levesem... hát szóval jó lett, na :) De már most meg nem tudnám mondani, hogy hogyan csináltam, mert persze leírni, na azt már nem. Az ötlet amúgy innen származik: www.nosalty.hu/recept/teli-husos-zoldseges-kaposztaleves de totál nem így csináltam, mivel kihagytam azokat a hozzávalókat, amik nem voltak itthon, és amiket nem szeretek (bár ez értelemszerűen egybeesik részben, hiszen miért lenne olyan itthon, amit nem szeretek?), de így is nagyon jó lett. 

Ismét sikerült hosszú perceket eltöltenem tanulás címszó alatt valami teljesen mással, úgyhogy most visszatérek a jegyzeteimhez. 

 Elérkeztem a 2011/2012 őszi szemeszter második vizsgájához, ami meg kell mondjam, nem tölt el túl nagy örömmel. Persze annyiból jó, hogy ezzel is közelebb vagyok a végéhez, de ettől még nem lett több kedvem vizsgázni. A soron következő egy fincsi kis szociálpolitika vizsga lesz, méghozzá szóbeli. Bár tulajdonképp jobban szeretek szóbelizni, csak a várakozást utálom, meg azért elég nagy lutri, hogy mit húzok. Velem rendszeresen az történik, hogy kihúzok valami olyat, amit úgy érzem, nem tudok, az előttem/utánam következők meg mind azt húzzák, amit kisujjból el tudnék mondani. Meglehet persze, hogy ők is pontosan így érzik :) Visszagondolva, már az érettségin is eljátszottam, hogy "na jó, én póttételt kérek", drága aranyos irodalomtanáromnak minden erejére szüksége volt, hogy lebeszéljen róla, aztán elmondtam ötösre :) Ugyan ez volt életem első egyetemi szóbeli vizsgáján is, annál a tanárnál, akitől a legjobban féltem. Aztán azt is sikerült eldalolnom ötösre, sőt, még szaloncukrot is kaptam :) Szerintem amúgy az lehet a titok nyitja, hogy olyan szerencsétlen képet tudok vágni, hogy attól bárki szíve meglágyul, és rögtön úgy állnak hozzám, hogy "jaj, hát tudja ez a szegény lány, csak nagyon ideges". Ez valahol még igaz is, mivel általában tényleg tudom, nem is ettől félek, inkább csak attól, hogy nehogy belezavarodjak. Azért azt még megjegyezném, hogy ez a szerencsétlen kölyökkutya-nézésem csak férfi tanároknál, és nagymamatípusú tanárnőknél válik be, úgyhogy ennek holnap nem fogom hasznát venni.

Na, azért valami zenét ide a végére, ártani nem fog :) Ennek most semmi apropója nincs, egyszerűen csak szeretem, na meg lazítani tényleg kéne :)

 Bár még nincs itt teljesen az ideje, de ezt muszáj megosztanom, mivel napok óta ezt hallgatom szinte állandó jelleggel :)

Ha már itt tartunk, meg kell említenem, hogy Matisyahu szakáll nélkül kicsit olyan nekem, mint ez az idei tél, így, hó nélkül :(