Másnak volt már ilyen? Bár persze biztos volt, csak nem tudom, olyan fura ez most. Lassan (de sajnos igen biztosan) 25 éves leszek, megfordultam pár iskolában és egyéb csoportosulásban. Ilyen helyeken az ember ugye gyűjt ilyen-olyan ismerősöket, vagy mondjuk akár barátokat/barátnőket is. Az nyilván elég ritka, hogy valaki az általános iskolai barátnőivel felnőtt korában is ugyan olyan jó barátságban maradjon, hacsak nem mondjuk szomszédok, vagy később is egy iskolába jártak. Az viszont már merőben furcsa nekem, hogy a kisiskolás baráti társaságom tagjai a mai napig összejárnak, leszámítva engem. Na perszer persze, én másik gimnáziumba mentem. Azt se végeztem el időben. Mindegy is. Csak néha kicsit rosszul esik. Igaz, ha nem lenne Facebook, nem is izgatna valószínűleg. Bár, ha nem lenne Facebook, arról sem tudnék, ki ment férjhez, kinek lett gyereke, ki szerzett diplomát, ki lett doktor, ki lakik külföldön. Csak az szomorú egy kicsit, hogy kommunikáció mégsincs közöttünk.
Na meg valljuk be, biztos irigy is vagyok, hogy sorra mennek férjhez a volt osztálytársak, csak én nem. Nem vagyok én az az elveszett gyerek, hogy én pasi nélkül ne álljak meg a lábamon, nem is sírom tele a párnámat esténként, amiért nincs a sarkamban egy férfi, csak azért ez olyan érdekes, hogy én valahogy egyáltalán nem is találkozom férfiakkal. Ahol rendszeresen megfordulok, ott csupa csupa lányokkal vagyok körülvéve.
Aztán persze lehet, hogy az a bajom, hogy amikor én vártam babát, engem nem ugráltak így körbe. Jó, gyerekes vagyok biztosan, de most ez szöget ütött a fejemben. Úgy egy-két éve kezdődött, hogy az ismerőseim (vagy inkább volt ismerőseim) sorra kezdtek gyereket vállalni, ki tervezetten, ki nem, de mindegyiküknek kikerült Facebook-ra legalább egy ezzel kapcsolatos fotója vagy bejegyzése, alatta pedig a gratulálók népes tábora. Én ilyet miért nem kaptam soha? Ja, hát hiszen akkor még tényleg nem volt Fb. Vagyis volt, csak nem volt még ilyen elterjedt, én sem voltam még fent 4 éve. De valahogy amúgy sem volt ez. Miért? Mert 20 éves voltam akkor? És? Azért na, nem kiskorúként szültem, munkahelyem is volt, éltem már önállóan, szülőktől külön is, na meg mióta lettek ilyen konzervatívak az ismerőseim? Vagy úgy érezték, ezen nincs semmi gratulálnivaló, mert már a terhességem közepénél rezgett a léc az apuka alatt, és végül nem is maradtunk együtt? Attól még simán tudhatta mindenki, hogy nagy örömmel vártam a picurkám születését. Voltak persze olyanok, akik velem együtt várták, a kórházba is bejöttek meglátogatni, de ez a tömeges ováció nálam kimaradt.
No meg itt nem csak a volt kisiskolás osztálytársakról van szó, akik között egyetlen egy személyt tudnék megnevezni, akivel azért évente egyszer még találkozni is szoktam, de azért jártam én középiskolába is. Lehet, hogy az a probléma, hogy ezt se úgy csináltam, ahogy mások. Nekem nem volt meg egy négy éven át tartó közösség, hiába lettem jóban sokakkal, de hol ide jártam egy évet, hol oda kettőt, hol amoda még egyet, és így belegondolva, egy sincs, akikkel tartanánk a kapcsolatot, a nagy barátság csak addig tartott, amíg a közös tanulás is. Pedig szép számmal voltak olyanok, akikkel iskolán kívül is csináltunk programokat. És ahogy azt a neten látom, ők egymással továbbra is jóban vannak, hasonlóan az általános iskolai osztálytársakhoz, csak innen csúsztam ki én megint.
Itt vannak még az iskolán kívül szerveződött baráti társaságok. 15-16 éves koromban egy igen népes bandának voltam tagja, sok sok közös élményt gyűjtöttünk, rengeteget jártunk koncertre, lófráltunk az utcákon és tereken, csináltunk sok hülyeséget. Innen sokan teljes egészében eltűntek, ki felfelé, ki lefelé. Voltak, akik úgy szálltak ki az egészből, hogy "megkomolyodtak", azt hiszem valahol szégyellik is, hogy volt egy ilyen színeshajú, bakancsos korszakuk, mások nagyon csúnyán lecsúsztak, és már fiatalon alkoholistává, rosszabb esetben hajléktalanná váltak. Ezeket a fajta eltűnéseket meg is értem valahol, ez azt hiszem, azért természetes. Maradtak a "többiek", ők voltak a többé-kevésbé állandó társaságom úgy 19 éves koromig. Viszont ha jobban belegondolok, most már közülük is csak talán két ember van, akikkel tényleg baráti kapcsolatban vagyok, és vannak páran, akikkel néha nagy ritkán összefutok, na nem megszervezett módon, csak ha valami koncertre elmegyek. Az ilyen "koncertes haverokkal" azért legalább valami minimális kommunikáció megmaradt, de kb. elképzelhetetlen lenne, hogy egyikünk elhívja a másikat, hogy "te Jóska/Bözse, bemegyek a belvárosba délután, nincs kedved összefutni? Rég láttalak, üljünk be valahova egy kávéra/sörre, jó?"
Akikkel összejárok, azok az egyetemi évfolyamtársaim. Kialakult egy jó kis társaság, vannak, akik a "körön belül vannak", és vannak páran, akik még azon belül is külön helyen, szóval ilyen igazi jó barátoknak mondanám őket. Na de már most kicsit piszkál az a gondolat, hogy diploma után mi lesz? Eltűnnek majd? Ők is olyan fajta ismerősök lesznek, akikről a Facebook-on tudom meg, hogy férjhez mentek?
És akkor végül feltenném magamnak a kérdést: én rontottam el? Nekem kellett volna keresnem őket? Azt hiszem, nekem néhány évvel később kellett volna születnem. Most kéne még csak 18-19 évesnek lennem, annyi mindent máshogy csinálnék. Nem arról van szó, hogy valamit megbántam volna, mert nem. Csak a feltételek és a körülmények lettek mások az elmúlt pár évben. Akikkel mostanság jóban vagyok, ők amúgy szinte mind nálam fiatalabbak, legalább négy évvel, még a legjobb barátnőm is három évvel (na vele mondjuk pont nagyon régóta ismerjük egymást, ő az egyike a két embernek, aki abból a bizonyos nagy baráti társaságból megmaradt), és annyira nem lehet nem észrevenni, hogy nekik bizonyos téren már mennyivel könnyebb. Nem fiatalnak lenni lett persze könnyebb, csak valahogy azok a bizonyos körülmények tették kicsit könnyebbé az életet. Nekem ezek még nem voltak adottak. Most már persze élek velük én is, csak vannak dolgok, amikhez már késő.
