Elérkeztem a 2011/2012 őszi szemeszter második vizsgájához, ami meg kell mondjam, nem tölt el túl nagy örömmel. Persze annyiból jó, hogy ezzel is közelebb vagyok a végéhez, de ettől még nem lett több kedvem vizsgázni. A soron következő egy fincsi kis szociálpolitika vizsga lesz, méghozzá szóbeli. Bár tulajdonképp jobban szeretek szóbelizni, csak a várakozást utálom, meg azért elég nagy lutri, hogy mit húzok. Velem rendszeresen az történik, hogy kihúzok valami olyat, amit úgy érzem, nem tudok, az előttem/utánam következők meg mind azt húzzák, amit kisujjból el tudnék mondani. Meglehet persze, hogy ők is pontosan így érzik :) Visszagondolva, már az érettségin is eljátszottam, hogy "na jó, én póttételt kérek", drága aranyos irodalomtanáromnak minden erejére szüksége volt, hogy lebeszéljen róla, aztán elmondtam ötösre :) Ugyan ez volt életem első egyetemi szóbeli vizsgáján is, annál a tanárnál, akitől a legjobban féltem. Aztán azt is sikerült eldalolnom ötösre, sőt, még szaloncukrot is kaptam :) Szerintem amúgy az lehet a titok nyitja, hogy olyan szerencsétlen képet tudok vágni, hogy attól bárki szíve meglágyul, és rögtön úgy állnak hozzám, hogy "jaj, hát tudja ez a szegény lány, csak nagyon ideges". Ez valahol még igaz is, mivel általában tényleg tudom, nem is ettől félek, inkább csak attól, hogy nehogy belezavarodjak. Azért azt még megjegyezném, hogy ez a szerencsétlen kölyökkutya-nézésem csak férfi tanároknál, és nagymamatípusú tanárnőknél válik be, úgyhogy ennek holnap nem fogom hasznát venni.
Na, azért valami zenét ide a végére, ártani nem fog :) Ennek most semmi apropója nincs, egyszerűen csak szeretem, na meg lazítani tényleg kéne :)
